Csillaghullás

Nagyapám emlékére

A csend és a sötétség szinte tapintható volt, áradt a víz illata a Duna felöl.A hatalmas tömegü bérházak összehajoltak, közöttük vékony sávban halványan leskelődtek ki az első félénk csillagok.

Mióta rendszeressé vált az elsötétítés, estére elnéptelenedtek az utcák. A régi sétálós, nyugodt őszi estéknek mára csak az emléke maradt.

Mikor Hirsh Manci kilépett az utcára és gondosan begombolta lódenkabátját, már jócskán sötétedett. Megpróbált sietni, bár ez az ő állapotát tekintve inkább csak döcögésnek lehetett nevezni. Pár napja volt még az orvos számítása szerint és ő igazán megpróbált mindent elkövetni, hogy dacára a háborús helyzetnek, tisztességes babakelengyét állítson össze születendő gyermekének.

Most a pár sarokkal odébb lakó szüleihez tartott, pontosabban az anyjához, mert munkaszolgálatos apjáról hetek óta nem kaptak hírt. Anyja , örökké aggodalmaskodva, mint az anyák általában, elindult a lánya elé, mert nem volt egy kellemes gondolat, hogy a korán sötétedő őszi estén egyedül járkál.Két utcával odébb találkoztak össze és egymásba karolva siettek is volna haza, mikor váratlanul belefutottak három nyilas járőrbe. A két köpcös és egy egészen fiatal, lágy arcú férfi 8-10 főt kísért fegyveresen, kiknek kabátján jól látható helyen , ahogy a törvény előírta, ott virított a sárga csillag.

-Te, nézd már, ezek is zsidók -bökte oldalba társát a fiatalabb.

-Kérem szépen, engedjenek minket tovább! Láthatják, orvoshoz viszem a lányom. Gyermeket vár!-Ezt már szinte kiáltotta.

-Nem baj, egy kis séta csak jót tesz majd neki.Na, indulás -lökött nagyot egy magas, kabátos férfin. És a menet némán indult tovább.

A férfi, aki a bérház kapuját támasztotta és csendben cigarettázott, nem volt fiatal és egészségesnek sem mondható, annyira nem, hogy a frontra sem kellett már. Az öreg Zádori Endre egyszerű pesti polgár volt, becsületes munkás évei után házmesterként egészítette ki szerény nyugdíját. Vasárnaponként szivesen megitta a kisfröccsét a sarki kiskocsmában, de mindig csak egyet , mert világéletében istenfélő életet élt és hitéből a háború nap mint nap ismétlődő borzalmai sem tudták kizökkenteni. A fröccs után haza ballagott, mert otthon várta őt az ő Loncikája.Élete párja, egy alacsony, csupa szív molett kis asszony volt, az egész ház Lonci mamája, aki, főként mióta lányuk férjhez ment és vidékre költözött, rendszeresen besegített a plébánián, vigyázott a házbeli gyerekekre, akik rajongtak utánozhatatlan ízű lekváros kenyereiért.

Elnyomta a csikket, aztán figyelt.

-Mi a fene! Ezek zsidók. Ott a díszkíséret is. Hova hajtják ezeket a nyomorultakat -morfondírozott magában.

Ebben a pillanatban éles sziréna hang törte meg a csendet.

-Szedjétek már a lábatokat, azt a kutya úristenit a zsidó fajtátoknak -ordította a magas nyilas és nagyot lódított egy asszonyon. Az élesen felsikoltott és elesett.

-Mindjárt a nyakunkba kapunk egy rohadt bombát miattuk. Iparkodjatok, a szentségit -üvöltötte a társa. Aztán záporozni kezdtek az ütések.

Az öreg Zádori sosem tudta utólag megmagyarázni, miért tette, ami ezután következett, mert , bár sosem volt különösebben bátor, vagy vakmerő, most mégis azon kapta magát, hogy egy ijedt, fiatal nőt tuszkol be lakásuk ajtaján.

Az elsötétített ajtó mögül előtáruló kép egy békebeli otthont idézett. Lonci néni a tűzhelynél állva vacsorát főzött, mikor az ajtónyílás zajára hátra fordult és szinte megdermedt a látványtól. Férje egy nagyon rémült, fiatal teremtést tolt be az ajtón.

-Hamar a villanyt! Kapcsold már le és legyetek csendben -intett hátra a kezével és az ajtót elsötétítő függöny mögül óvatosan kilesett az udvarra. Pár percnyi csend után, míg mindnyájuknak a torkában dobogott a szive, felhangzott az újjabb sziréna hang, immár lefújva a téves riasztást.

-Ne féljen, kislányom , nem lesz semmi baj -jött elé Lonci néni ölelésre tárt karokkal, mígnem meglátta terebélyes hasát.

-Uram teremtőm, üljön már le -kapott egy szék után, -hisz úgy reszket, mindjárt összeesik itt nekem!

-Hamar egy forró teát! És máris koppant a csésze az asztalon.

Szánakozva nézték, amint remegő kézzel próbálja kortyolni. Barna lódenjét egy székre dobta, fején hetyke, zöld micisapka, mandula forma szemek, csinos arcocska, amit most vörösre martak a könnyek.

-Nyugodjon meg , kedvesem, árt az izgalom az állapotának -simogatta az örgasszony.

-Próbálja meg, kérem ,elmondani, hova vitték magukat -tette csillapítólag a karjára a kezét .

Lassan alábbhagyott a görcs és belefáradva a sírásba, halkan válaszolgatott.

-Nem tudom. Anyámmal mentünk éppen haza, mikor igazoltattak.

-Az édesanyja is ott volt, azok között, akiket elvittek?-intett az ajtó felé az öreg .

Csak bólogatni tudott, úgy rázta a sírás.

Lonci néni tért legelőbb magához, halk szipogások között lopva megtörölte a szemét és határozottan felállt.

-Most az lesz a legjobb, ha eszik pár falatot és lepihen. Jöjjön csak kedvesem, mindjárt megvetem az ágyat Terikém szobájában. Alszik egyet, aztán reggelre mindjárt más színben látjuk a világot.

Duruzsoló, megnyugtató hangja már a bezárt ajtó mögül hallatszott.

Ahogy az öreg Zádori egyedül maradt a gondolataival, fejét két öklére támasztotta és szinte elszédült a rátörő aggodalomtól.

-Én édes istenem, hát mi lesz ennek a vége, mibe keveredtem? Csak reggel legyen valahogy, aztán majd kilopom a házból és haza kísérem szegényt. Milyen rémült! Hát persze, ott maradt az anyja.

-Talán nem látott meg senki a házból -töprengett- ha már eddig nem keresték. Csak azt a nyomorult Jakabot ide ne hozza a rossz fene. Ha csak a fele igaz, amit suttognak róla...

Gondolatait hangos zörgetés szakította félbe.

Meg sem várva az invitálást, egy alacsony, vékony , férfi lépett be. Apró, mélyen űlő fekete szemei körbe vizslattak, tekintete megállt a székre dobott kabáton.

-Jó estét, Zádori úr. Gondoltam, benézek. Mintha az előbb Terikét láttam volna bejönni. Talán csak nem haza költözött-nézett lassan, figyelmesen az öregre és keskeny szája fura mosolyra húzódott.

-Aztán jó lesz ám nyitva tartani a szemét. Valami szökött zsidót keresnek. Most nézik át az emeletet, mondom magamban, én addig beköszönök már magukhoz. Csak megnézem már, mi újság a lányukkal.

-Hát mi lenne, Jakab úr, kibombázták szegényeket, aztán hova jöjjön az árvám, ha nem az anyja szoknyája mellé. Az uráról sincs hír, immár három hónapja, hát haza jött. Most lepihent, kifárasztotta a vonatozás. Tudja, milyen nehéz vonatot találni ilyen háborús időkben.

-Ha így van, akkor nem is zavarok tovább -fogta meg a kilincset Jakab. Hanem ha hall valamit a zsidóról, tudja -emelte fel újját figyelmeztetőleg . De maga úgyis keresztény ember, jó hazafi. Tudja a kötelességét -nézett keményen a szemébe.

-Egyébként -fordult vissza az ajtóból-a többi zsidó már a halakat eteti.Pá-pá -pá- pá- pá! Egyenesen a Dunába -kaszált a kezével.

-Hát akkor üdvözletem Terikének-húzta be csendesen az ajtót.

Talán nemrég múlt éjfél, mikor gyengéd költögetésre ébredt. A szomszédos szobából kislámpa szelíd áradtki.

-Ébredj apus, öltözz hamar! Az asszonykának eljött az ideje -szórta elé a ruháit felesége. Pár órája szenved már, de én valahogy rosszat sejtek, nem halad a dolog, mintha elakadt volna a baba. Hozz valahogy segítséget.

Hova menjek én most segítségért, éjnek idején- nézett maga elé Zádori, miközben az ingét gombolgatta.

-Arra gondoltam, zörgess be az apácákhoz, talán Gizella nővér tudna segíteni. Nem kell messzire menned, ha nagyon vigyázol, nem lesz semmi baj.

Álltak egymással szemben a félhomályos szobában, az arcuk majdnem összeért, a lélegzetük összekeveredett. Az asszony odahajtotta fejét a domború homlokhoz, beszivva az ismerős illatot, és csak bele suttogott a sötétségbe.

-Ígérd meg, hogy óvatos leszel, vigyázol magadra és nem csinálsz butaságot. Csak te vagy nekem az egész világon.

-Azt a bolond jó szivedet szerettem meg benned már az elején -dörmögte felesége hajába.

A csendet halk, fájdalmas kiáltás törte meg.

-Na, eredj te lókötő -bökte meg könnyekkel a szemében az asszony és besietett a szobába.

A város aludta mély, sűrű, zavaros álmát. A közeli zárda faragott kapuja rövid kopogtatás után halkan megnyílt, majd kis idő multán immár ketten siettek ki rajta.

A nagy bérház udvara is csendes volt, csak fenn az első emelet gangján parázslott egy cigaretta.

-Laudetur nővér, hadd vegyem el a kabátját -tüsténkedett Lonci néni.

-Van meleg víz bőségesen, találtam egy régi lepedőt is. Erre tessék -nyitotta meg az ajtót.

Zádori fáradtan nyúlt a szék után, kezeire támasztotta fejét. Nem, cseppet sem volt álmos, inkább zaklatott és csüggedt. Segíteni szeretett volna és tessék, veszélybe sodorta azt, akit a legjobban szeretett.

Ez a kisbaba is, lám, milyen sorsra születik. Megéri-e vajon, hogy lássa az apját? De aztán rögtön megszégyelte magát a gondolatért.

Ha nem nyúl utána abban a zűrzavaros sötétségben, már a Duna fenekén volnának mindketten. Megborzongott, nagyot sóhajtott aztán csak üldögélt tovább a félhomályban.

Alighanem el is szundíthatott, mert félálmából gyenge, nyávogó hangra riadt. Csodálkozva figyelt, hiszen ez egy kisbaba hangja ! Aztán nyílt az ajtó és felesége lépett ki, bizonytalanul, imbolyogva. Szótlanul huppant mellé a székre, tenyerébe hajtotta fejét és válla némán rázkódni kezdett.

-Baj van talán?

-Már csak percei vannak hátra, szegénykémnek, nagyon szenvedett. Azt mondja a nővér, itt orvos sem segíthetett volna, csoda, hogy a kicsi épen megszületett.

-Loncikám, mit csinálunk egy gyerekkel, erre nem gondoltál ? Tudod, hogy itt nem maradhat. Háború van -símította végig az asszony karját.

Aztán Gizella nővér lépett elő, karján sárgás vászon batyu. Sápadt arcából megtörten ragyogtak ki nagy barna szemei.

-Imádkoztam érte, végig mellette voltam. Megbékélt lélekkel ment el, mert fogadalmat tettem, hogy vigyázok a gyermekére. Hogy miként teszek ennek eleget, még magam sem tudom, de bízom Istenben, hogy segít.

Halk kopogás hallatszott, majd nyílt az ajtó és Jakab lépett be. Szótlanul nézte őket, mint egy dráma néma szereplőit.

-Szóval úgy történt minden, ahogy gondoltam -nézett elgondolkodva az alvó gyermekre-, csak erre nem számítottam, itt ni.

-Hol az anyja -fordult Lonci nénihez.

-Az már megszabadult szegény ebből a siralom völgyből, amit a maguk fajtája teremett. Ott fekszik benn -sírt fel az asszony.

-Vagy úgy. Hát akkor gyorsan kell cselekednünk. Itt vannak a papírjai, csak ezt tudtam szerezni ilyen hirtelen -nyúlt kapkodva a zsebéhez. Majd az orvos kiállítja és gond nélkül eltemethetik szegényt, ha már így alakult.

Azok hárman csak néztek rá.

-Látják, ma már minden megtörténhet -nézett elgondolkodva a gyerekre. Ezt a kicsit is, itt ni, megszülte az anyja, aztán lerakta a küszöbre. Volt már ilyen meg még lesz is. Még szerencse, hogy a kedves nővér megtalálta és elviheti az árvaházba, ott majd nevelhetik.

-Most mit néznek így rám? Inkább induljunk. Nővérke, csavarják egy pokrócba a gyereket. Majd én elkísérem. Nem való éjnek idején egyedül járkálni egy apácának, még ha talált gyereket visz is. Zádori úr meg nyisson kaput nekünk, azért házmester. Na, iparkodjunk. Mindjárt virrad.

Lépteiket elnyelte a sötétség és a köd, ami a Duna felöl áradt.

Zádori hosszan nézett utánuk, majd elnyomta a félig szívott cigarettát és belépett a kapun.

Fentről hidegen és ostobán nézték a részvétlen csillagok.