Négus
Már legalább három hete ígérgették, hogy megkapja. Az óvodából mindennap azzal a kérdéssel állított haza:-Ugye ma elmegyünk érte?
Aztán a keresztapja rászánta magát, végül is ő volt az, aki megígérte neki.
Nem is kellett messzire menniük, rövid séta után egy régi bérház nagy, kanyargós lépcsőjén baktattak föl az emeletre.
A csengetésre egy kedvesen mosolygó szőke nő invitálta őket beljebb.
Illedelmesen ült a nagy bőr fotelben, csendben figyelve, ahogy a felnőttek beszélgetnek.
Magába forduló, csendes kislány volt, ritkán beszélő, alig mosolygó.
-Árva! Árva!-csúfolták eleinte társai az óvodában, de ő akkor sem sírt. Azt hitték, még nem fogta fel a veszteséget, ami érte. Ugyanis amiről nem tudunk, az nem is létezik. Legalábbis így gondolják a felnőttek. Látszólag az ő életében sem változott semmi. Továbbra is ugyanúgy megvolt az ágya, a játékai, de reggel nagyapa vitte, délben nagymama hozta az óvodából. Minden úgy volt, mint AZELŐTT . Csak éppen apa és anya nem volt többé. A szüleit csak ritkán emlegette,akkor is inkább az anyját. Ilyenkor a felnőttek összenéztek, elhallgattak, nagyapa megköszörülte a torkát és odaállt az ablakhoz, nézte a teraszt és a kertet. Isten tudja mit látott odakint.
Nagymama ilyenkor magához ölelte, nagy, melles köténye rántás- és háziszappan illatú volt.
- Gyere-, mondta-befonom a copfodat.
De ő mindent tudott. Azon a titokzatos módon, ahogy a még nagyon kicsi gyerekek is tudják, mi történik körülöttük. Ugyanis a felnőttek világában nagyon könnyű eligazodni. Beszélnek, csak beszélnek, néha sírnak, mutogatnak, aztán elhallgatnak. De mindez és a ki nem mondott szavak összeállnak egy nagy és láthatatlan mintává. Olyan, mint egy nagy kirakó, még egy kocka és látod a képet.
És ő látta, tudta , hogy nincsenek többé. A miért és a hogyan nem érdekelte. Csak a nincs.
Szeretett a diófa alatt üldögélni. Nagyapa papírból lovat vágott ki neki, királylányt és boszorkányt, akinek nagy, hajlott orra mellé fekete bibírcsókot rajzolt. Ezekkel játszott el történeteket, amelyek végén mindig mindenki meghalt.
Étvágytalan volt, örömtelen és magányos. Majdnem négyéves, copfos, kicsi lány.
Olyan elgondolkodva ült a nagy fotel kényelmes öblében, hogy alighanem elszundíthatott. Arra riadt fel, hogy furcsa hangokat hall, mintha nagyon vékony falú üveg harangok csendülnének össze.
Keresztapja előtte guggolt, haján pókhálók és porpamacsok, kezében egy kosárnyi kiscicát tartott és mosolygott.
-Látod, keresztapád felment értük a padlásra. Válassz egyet magadnak, válassz egy barátot !- mondta az idegen, szőke nő és megsimogatta a fejét.
Még a lélegzetét is viszafojtotta ,ahogy utánuk nyúlt. Négy puha, szürke kis gombolyag összesímulva aludt, az ötödik, egy fekete , busa fejű, két apró, ám
tökéletes mellső lábacskáján támaszkodva, fültől-fülig érő szájjal kiáltotta világgá magányosságát.
Dobogó szívvel, szó nélkül nyúlt érte, a kis test azonnal összegömbölyödött a karjában. Sosem érzett, vad boldogság öntötte el, neki is lett immár valakije, egy cicabarátja.
A visszafojtott örömtől fuldokolva lépkedett lefelé a lépcsőn és csak szorította magához.
-Nézd már !- simogatta otthon nagyapa a buksi kis fejet.
-Igazi négus! Mint egy fekete király!
Négus, mágus. Ízlelgette az idegen szót. Talán azért van ilyen titokzatos neve, mert ő egy varázsló, sosem öregszik, mindörökké élni fog. Lehet egy varázslónak fekete bundája és zöld szeme?!
Attól fogva értelme lett a napnak.Reggelente ámulva figyelte nyújtózkodó, mosakodó barátját, aki hamarosan mindenfelé követte . őt, magasba tartott kis farka maga volt a szeretet antennája. Óvodába menet elkísérte őket a sarokig és jó volt haza jönni, mert a ház falánál már aggodalmasan nyávogva leste, hogy jönnek-e már.
És azok az esték, mikor a szappantól és meleg víztől elfáradva magához ölelte a doromboló, puha kis testet és mindent, de mindent elmesélt neki, ami csak történt vele aznap.
Négus hatalmas, fekete kandúrrá nőtt és igazi, hűséges barátként órákig türte, hogy öltöztessék, hintáztassák, meséljenek neki, mindent meghallgatott, hűen őrizte a titkokat és bölcsen hunyorgott zöld szemeivel.
Aztán egy őszi napon nem jött elé délben.Este már az egész család kereste és meg is találták, a szomszéd fáskamarájában feküdt görcsbe rándult testtel, habzó szájjal.Senki nem tudott segíteni rajta és ő kénytelen volt végig nézni, amint legjobb barátja keservesen panaszkodva haldoklik.
-Ne sirasd, mert így nem tud elmenni, engedd el !-simogatta nagymama a haját.
És ő tehetetlenül állt, nyelte a könnyeit és nagyon, de nagyon igyekezett, hogy ne sajnálja és elengedje, de ez nem sikerült, mert ő csak egy kislány volt és majd megszakadt a szive kis barátjáért. Mélyen legbelül csalódott volt és dühös, hogy megint megtörténik, elveszít valakit, akit szeret.
Reggel Négus még élt, talán csak rá várt, hogy elbúcsúzzék.Zöld szemei egyszer még rányíltak, aztán nagyot sóhajtva végképp kinyújtózott.Nagyapja magához ölelte, ringatta és vígasztalta, míg nagymama tapintatosan kivitte a testet a teraszra.
Ő ott állt az ajtónál, lehelete apró felhőket csókolt a hideg üvegre és nézte, amint barátja fekete bundáján gyémántként villognak az első hópelyhek. |