Kettészakadt életem

emlékein ücsörögve azt hiszem, egyszerűen csak védem.  Védem magam, de talán a házat is egy esetleges találkozástól, mert tudom, neki is fájna , ha újból ott állnék előtte, lehunyt ablakszemeiből peregnének a fájdalmas könnyek. Én sírnék , az biztos, mert tudom, hogy hiába keresném gyermekkorom gyöngysorként pergő éveit.

Ez az a ház, ahol én születtem,ez  látta még nagyapámékat fiatalon, kertjének zöld selyme kísérte gyermek apám lépteit.

Ha a kapura gondolok, már gyorsabban ver a szívem. Ez az a kapu, ami mindig zöldre volt festve, ez az a kapu, melyet olyan nehéz szívvel zártam be magam után és zártam le általa életem első 24 esztendejét és lett így két életem, egy „azelőtt” és egy „azután”.

Ha belépnék, rögtön rám kacagna az a pár szögletes járókő, amelyen annyit ugrabugráltam, estem keltem gyerekkoromban, ezek vitték lépteim a teraszra vezető lépcsőkhöz.

 Itt virult a szép nevű klematisz és mellette, már a teraszhoz simulva nyílt a piros futórózsa. A teraszra négy lépcső vezetett, ezek mágikus lépcsőfokok voltak, mert ahogy kisgyerek lábaim ügyesedtek, erősödtek, úgy tudtam egyre nagyobbakat lépni, néha már két lépcsőt is egyszerre, akár fel, akár le.

Az üvegtetejű teraszra öreg, terebélyes diófa ölelt jótékony árnyékot. Tavasztól késő őszig sokszor ettünk itt kinn, az x lábú asztal mellett. Itt álltam apámmal nyáron és néztük a zivatart, vagy nagyapámmal lestük télen a cinkéket, ahogy birkóznak a szalonna bőrkével.

Aztán csapódik a drót ajtó és benn is vagyunk a konyhában, melynek fehérre meszelt falait több mint 80 paraszt tányér díszíti, mind nagyanyám büszkesége. Van, amelyik azt hirdeti:”Éljen Kossuth!”. A bejárattal szemben öreg hencser hívogat egy kis hencsergésre, itt aludtunk délutánonként, mellette spór, ez volt hivatva fűteni a konyhánkat télen. Nyitott ajtajú lerjében ott szundikált fekete macskánk, Négus, de télen itt melegedett egy bordó fazékban a mosogatóvíz is.

A konyhából balra nyílt az előszoba, itt állt két szék egy asztalt fogva közre, fogas, virágtartó az aszparágusszal. Az asztalon egy paraszt kancsóban mindig volt virág, de legjobban a liliom illatát érzem, ha itt járok gondolatban. Innen léptünk egy szárnyas, üveges ajtón át a nagyszobába, ahol a szoba közepét uralta egy nagy kerek asztal, kelimmel leborítva, körülötte székek. Olyan, mint Arthur király asztala. Karácsonykor körbe ültük a nagy asztalt és igyekeztünk végig enni az ünnepi ebédet. Erre már jóval előbb elkezdett készülni nagyanyám. December elején megsütötte a vaníliás kekszet és a mézest, melynek kis halmain aranyosra sült dió kellette magát. Ezután a finomságok szépen letakarva , biztonságosan elmenekítve a torkosok elöl várták a karácsonyt és puhultak illatos magányukban.

Karácsony első napján összegyűlt a család az ünnepélyesen megterített asztal köré. A vajszínű, cifra cserépkályhában ropogott a tűz , a fenyő hűvös illata elkeveredett az ételek finom párájával. Előételként francia salátát ettünk, utána érkezett forrón az arany sárga húsleves, melyben békésen pihent zöldség ágyán a házi készítésű csigatészta. Rubin színű meggyszósz, ecetes torma és főtt hús volt a következő fogás, amit arany barnára pirult pulyka- sült követett, a hús szaftjában sült krumplival és házi ecetes uborkával. Aki még bírt enni az csipegethetett egy kis töltött káposztát, melynek átlátszó hártyáit tejföl pöttyök díszítették. Jól lakott gyomrunknak a kegyelemdöfést a csokoládés dió torta adta meg, amit nem lehetett ki

hagyni.

Ugyanebben a szobában állt két nagy könyvszekrény, dugig könyvekkel. Innen csillapítottam állandó kínzó könyv éhségemet. Szinte összeroskadtam a nagy megtiszteltetés súlya alatt, mikor kezembe vehettem a Nagy Brehm valamelyik kötetét.

Innen a hálószobába léphettünk, melynek közepén állt nagyapámék nagy dupla ágya éjjeli szekrényestül , toalett tükörrel. A berendezést kiegészítette még a ruhás szekrény és egy tv. asztal , tele könyvekkel. Téli estéken itt a barna cserépkályha melegített, amit nagyanyám úgy rakott meg, hogy késő délután egy vas lapáton parazsat hozott a konyhai spórból. Számomra ez olyan volt, mint egy pogány szertartás, imbolyog nagyanyám testes alakja a félhomályban, kezében a lapáton rőten hunyorgó parázs. Azóta is keresem azt az illatot, a gyújtós alatt fellobbanó tűz felejthetetlen illatát…  

Nyári reggeleken, ha nagyanyám a közeli piacra indult én még lustálkodhattam, a lazán leeresztett redőny fényein elábrándozva hallgattam, ahogy a padláson vakmerő egerek diót gurigatnak.

A padlásra a spájzból lehetett felmenni egy elég meredek és számomra félelmetes alkalmatosságon, ami átmenet volt a létra és a lépcső között. Mikor már elég nagy és ügyes lettem, felmehettem, de sosem egyedül. A feljáró nehéz csapó ajtaját nem tudtam volna felnyomni egymagam. De ha már fenn voltam, csodavilág tárult elém. Gerendák zegzuga között számomra ismeretlen tárgyak szenderegtek a homályban, dió száradt egy öreg tepsiben szétterítve, a kis világító ablakon beáradó arany fényben kiláttam a kertre, alattam a ház ismerős zajaival tudatta, hogy itthon vagyok és mégis idegen világban. Milyen jó lenne itt fenn lakni, a világ felett, sokszor ábrándoztam erről. De a vén diófa vidáman integetett, hívott játszani a kertbe, gyermekkorom mese birodalmába.

Ennek a diófának egyik nagy „ karjára” szerelte nagyapám a hintámat. Sokat hintáztam, ilyenkor lehettem hintón robogó hercegnő vagy akár a hintót hajtó elvarázsolt szegény lány, és , hogy ebből a jóból senki ne maradjon ki, volt, hogy szépen bepólyálva a hintába fektettem a macskámat reggel és miután megjöttem az óvodából ő még javában aludt..

Az udvaron voltak kedvenc helyeim. Ezek egyike volt a kerti csap és környéke, a „kút”, ahol a víz egy vascsőből folyt, kis medencét- majd elfolyó árkot mélyítve magának végig a kerten. Partján, egyik oldalon szelíd gesztenyék nőttek, alattuk szamóca bokrok bókoltak. Ez a kis víz gyermekszememnek maga volt a titokzatos folyó. Nyaranta mindig itt tanyázott teknősünk, Gyárfás, „aki” a telet iszapba ásva vészelte át, tavaszodván nemegyszer megleshettem, ahogy kiásva magát fáradtan összerogyik és szundikál a napon.

Másik kedvenc helyem a kertvégi málnabokrok környéke volt, ahol késő őszig értek a piros fürtök és illatos volt tőlük a levegő.

A tyúkok külön „tyúkudvaron” laktak, kis házszerű óljuk is volt, rendes ajtóval és ablakkal, szép fehérre meszelve.

Itt is sokat játszottam, bár nagyanyám mindig attól félt, hogy megtetvesedem a tyúkoktól, akik jó pajtásaim voltak.

A fát fáskamrában tartottuk, ez egy deszkából épített épület volt, itt álltak a kerti szerszámok, itt tároltuk a tyúkoknak való tengerit egy nagy réz dézsában, amiben egyszer bennrekedt egy szemtelen egér, nagyapám beültette mellé a macskát,fél óra múlva ott szundikáltak békésen egymás mellett.

A ház egyik része alá kicsi pince épült, itt mindig olyan szó szagok voltak, mert nagyapám itt tartotta a festékeit, szerszámait, itt tároltuk a krumplit és itt teleltek a kaktuszok is, miután megörököltük keresztapám jelentős nagyságú kaktusz gyűjteményét.

Nálunk a kertben tündérek is laktak, nagyapám nagy titkolózva elmesélte, hogy a szép harangvirágok mindegyikében színes ruhájú tündérkék laknak, akik éjfél után ébrednek, és ha az ember  csendben marad , láthatja táncukat is a holdfényben. Mindig vágytam látni őket, de elaludtam a tündér lest.

Azok a tündérek talán ma is ott élnek, talán megvannak még gyermekkorom hamvas harangvirágjai, de ha nincsenek, tudom, a hársak alatt álmodó öreg ház tündér- álma engem örökre elkísér.

És ha egyszer véget ér e test gúnyájába takart földi életem, azt kívánom, úgy léphessek tovább, hogy majd szélesre tárul előttem az új világ  zöldre  festett régi-új kapuja.