Szemétre szánták. Ez nyilvánvaló volt. Ott állt az öreg ház előtt, lyukas edények és a mázát vesztett zsírosbödön szomszédságában. Csak szitált rá az eső és a vízcseppek végigperegtek egykor aranyozott, mára már itt-ott rozsdásodó cikornyáin.

Abban a korban készült, amit boldog békeidőknek neveznek, amikor a legegyszerűbb használati tárgyat is úgy tervezték, hogy nemcsak esztétikus, hanem szemet gyönyörködtető legyen. Mert olyan volt ő is újkorában: szemet gyönyörködtető, fekete-arany színeivel diszkréten pompázó. Mikor új otthonába került, a szoba legjobb helyét néztem ki neki, az ablak előtt állt, ahol mindig beözönlött a fény az elhúzott klöplifüggöny mellett. Szerette, ha a gyerekek hancúroztak körülötte, s bár édesanyjuk tiltotta, ők titokban megforgatták kerekét és csodálták a tű ezüstös zakatolását. Igaz, ilyenkor megtorlásként egy darabig nem léphették át a varrószoba küszöbét, de az a pár pillanat, míg ámuló szemeik előtt a kerék bűvös mandalaként forgott, minden büntetést megért.

Gazdaasszony szerette, vigyázott rá, pedálja legapróbb nyikkanására aranyszínű olajcsöppek hulltak a kis csőrös olajozóból. Ő meg is hálálta a gondoskodást, mindig precíz, pontos munkát végzett, elvégre családfenntartó volt.

Az évek szálltak, és felvillant egy-egy meghitt délután emléke, mikor kinn hullt a hó, benn a kályhában pattogott a tűz, és a varrónő ügyes keze alatt a selyemből ruha lett, a vászonból pólya és kitudja mi minden. Ők ketten szavak nélkül is megértették egymást, s ha a mindennapok buktatói miatt az asszony kicsit ingerültebben hajtotta pedálját, elég volt aprót nyikkannia, máris szelídült a tempó.

Furcsa, sárga csillagok készültek. Jópár darab egymás után. A csillagok feltűntével mintha megszűnt volna az élet, mert nem volt munka, és nem volt többé nevetés. Aztán eljött a búcsú is: a jól ismert kéz utoljára simogatta végig. És a ház lakói örökre elmentek...

A magány és a kényszerű pihenés ideje következett. Az unalomtól kiütött rajta a rozsda, és indái aranyát por és pókháló fakította.

Egy napon új gazdát kapott, de nem sok öröme telt benne. Már nem kellett az öreg varrógép senkinek. Az ítélet gyors volt és kíméletlen: ócskavas, szemétre való. Pedálja és kereke rekedten tiltakozott, mikor a kíméletlen kéz elmozdította. Lábainak aranyozott díszei dicstelenül merültek a sárba. Kinn a ház előtt várta a sorsát a többi kacattal, a csendesen szitáló esőben.

Az öreg varrógépállvány itt áll a szobában az ablak előtt, ahol a félrehúzott függöny mellett beözönlik a fény. Tetejére asztallap került, íróasztallá lépett elő. Szebb, mint valaha, fekete aranyszínei újra élnek.

S ha gyermekeim szilajon meghajtják öreg pedálját, ő engedelmesen hintáztatja kicsiny lábukat.